Dr. Vidovszky Gábor: Gondolatok a pedagógusok nevelő munkájáról

Megjelent: Szeretettel a jövőért. Szent Gellért Kiadó Budapest 2012

Természetesen nemcsak a szülőknek, hanem a pedagógusoknak és a nevelőknek is az a legfontosabb feladata, hogy elősegítsék a gyermekek érzelmi fejlődését és ezzel összefüggésben erkölcsösségüket.Egy óvodás gyerek mondta.« óvó néni, a szeretet fontosabb, mint a pénz..(5)Az a kisgyerek, aki nem kap elég szeretetet, az megsebzett lelkű felnőtté válik. Ugyanis már kicsi korában túl sokszor csalódik és felnőttként feladja annak reményét, hogy tartósan szeretetkapcsolatban élhet. Szeretni annyit jelent, mint érdeklődni a másik iránt, hinni a másikban, tisztelni olyannak amilyen, örülni a másik jelenlétének és vállalni a szeretett lénnyel valamilyen mély és tartós kapcsolatot.

Márton Áron (1896–1980) erdélyi katolikus püspök is egyike a keresztényi szeretet örök emlékű megtestesítőjének. Nézete szerint az európai ember lelkiismerete nem választható el a kereszténység több mint ezer éves múltjától, ezért a pedagógiának ezekből a gyökerekből kell táplálkoznia. Fontosnak tartotta azt, hogy a gyerekeknél az iskolai neveléssel érjék el a jóra való készséget, az udvariasságot, az igaz-mondást, a testvéri szeretetet, illetve az ezekre való törekvést. A jellem alakítását, az akarat edzését, a tettre való készség kifejlesztését, a felelősség tudatosítását tartotta az iskolai nevelés legfontosabb céljainak. Véleményem szerint azt is el kell érni, hogy a gyerekek szeressenek iskolába (és ha szükséges óvodába) járni. Élvezzék az ottlétet. Szeressenek meg tanulni, szeressék meg osztálytársaikat és tanítóikat. Minden feltételt, tényezőt ehhez a célhoz kell igazítani. Így pl.: az iskola épületét, udvarát, környezetét, belső milliöjét. Legalább ennyire fontos a gyerekcsoportok létszáma, összetétele, a tanítási és nevelési módszerek jellege és a légkör is. A fenti célok elérésében döntő szerepe van a pedagógusok személyiségének. A pedagógusképzés humanizálása elsősorban azt jelenti, hogy a képzésben résztvevő pedagógusjelöltek képesek legyenek szeretni a gyerekeket és a munkájukat, és képesek legyenek el is érni a fent megnevezett célokat.

***

-29-A székely Márton Áron püspök által megfogalmazott nevelési célokhoz  hasonlítható gyermek - és embernevelésért sokat tett egy amerikai humanista, Carl Rogers (1902-1987). Mint az alábbiakban olvashatjuk voltak különbségek is e két rendkívüli ember szemléletében és módszereiben is. 
Rogers nézeteit és munkásságát csak a lényegre szorítkozva lehet röviden leírni, hiszen ő maga 16 könyvet írt, és a legfontosabbnak tartott téziseit is 19 tételben fogalmazta meg. 
Rogers Chicágóban született egy hatgyermekes keresztény család negyedik gyermekeként. Már óvodás korában kitűnt nagyszerű képességeivel (állítólag már négy évesen sokat és élvezettel olvasott), de mint látni fogjuk nemcsak esze, hanem jósága tette őt igazán naggyá. Felnőtten ő maga is fontosnak tartotta az emberek „belső jóságát”. 
Gyermekkora nyarain sok időt töltött mérnök édesapja farmján. Ott szabadabban élhetett, játszhatott, és sok növénnyel és állattal került kapcsolatba. Ezek az élmények később segítették abban, hogy a szellemtudományokban elmélyedve se feledkezzen meg az ember természeti lény voltáról. „Ahogy a teheneket olyan körülmények között kell tartani, ahol a legtöbb tejet adják, úgy a gyermekeknek is biztosítani kell azt a környezetet, ahol legjobban tudnak fejlődni.”- írta. „Azok a gyerekek, akik nem kapnak elfogadást, úgy érzik, azt tanulják meg, hogy csak akkor lehetnek értékesek, ha megfelelnek a mások által megfogalmazott elvárásoknak.” A gyermekek fejlődése tekintetében kiemelt jelentőséget tulajdonított az „én” fogalom kifejlődésének. Úgy tartotta, hogy azoknak a gyerekeknek lesz esélyük a teljes önmegvalósításra, akik pozitív elfogadást nyújtó környezetben nőnek fel.

Rogers egyetemi tanulmányai során először mezőgazdaságot, majd theológiát és végül lélektant tanult; pszichológus lett. Időközben húsz évesen egész életére kiható élményben volt része; nevezetesen az, hogy fél évet távol keleten, főleg Pekingben élhetett. Ott tartották a Keresztény Diákszövetség Világtalálkozóját és ő ezen vehetett részt. Rogers Kínában megismerkedett a taoizmussal, illetve a Lao-ce gondolataival. Ezek az élmények és ismeretek életre szólóan fogékonyabbá tették őt arra, hogy korábban ismeretlen kultúrákban mélyedjen el, és már ekkor kialakult benne a különböző vallások iránti nyitottság és türelem. Meg kell jegyezni, hogy Rogers már kora gyermekkorában is a vallási türelemre nevelődött, hiszen édesanyja mélyen hívő katolikus volt, édesapja pedig református. 
Felnőttként évekig nevelési tanácsadóban dolgozott problémás gyerekekkel. Már ekkor megfogalmazta nézeteit, miszerint: „A gyermeknevelés nem olyan valami, mint az autójavítás; hogy megtalálom a hibás alkatrészt és kijavítom, vagy kicserélem.” Ezzel szemben úgy tartotta. Hogy a segítő szakemberek legfőbb feladata a rájuk bízott gyermekek vagy felnőttek (kliensek) elfogadása, támogatása, bíztatása és biztonságérzetük erősítése. Elutasította a direkt tanácsadást. Később klinikai pszichológusként is a fenti szellemben dolgozott. 1951-ben jelent meg híressé vált műve: „A kliens központú terápia” címmel. (Később Rogers már a személyiség központú kifejezést használta. Népszerűvé váltak a Tanulás Szabadsága és Emberré Válni címmel megjelent könyvei is.)A nagy nevelő lépésről lépésre haladva fejlesztette ki önismeret fejlesztő módszerét. Menet közben munkatársai és tanítványai bevonásával törekedett arra, hogy a tudomány elvárásainak megfelelően próbálja mérni módszere hatását, és a tapasztalatok ismeretében folyamatosan továbbfejlesztette „technikáját”.

Rogers önismeret fejlesztő, illetve személyiség fejlesztő csoport módszerében a csoportvezető az úgynevezett „non direktív” (nem irányított) módszert alkalmazza. Ez azt jelenti, hogy a csoportvezető szakember – bizonyos kereteken és normákon belül – szabadon engedi a csoport tagjainak azt, hogy arról és úgy beszélgessenek, ahogyan az spontán alakul.
E módszer akkor válik hasznossá, ha a csoport tagjai a csoportos együttlétek során megtanulják egymás elfogadását, az érzelmek kifejezését és megértését, valamint a nem szavakkal történő (non verbális) kommunikációra való figyelést is. Fontos az őszinte légkörre és a hiteles viselkedésre való törekvés kialakulása. Ez utóbbi alatt az értendő, hogy érzelmeink, cselekvéseink és szavaink, kommunikációnk összhangban legyenek egymással. 
Ha a pedagógus pályára készülő főiskolások, egyetemisták egy-két évig részt vesznek rogersi önismeret fejlesztő csoportfoglalkozáson, akkor sokat fejlődhet személyiségük és közvetve pedagógiai hatékonyságuk. Egy ilyen programról számoltunk be a „Neveljünk, önneveljünk örömmel!” című tanulmány kötetünkben. (A következő oldalakon még írni fogunk műhelyünk munkájáról, melyet dr. Kovács Ferenc gyermekpszichiáter főorvossal együtt vezettünk.)
Most, 2012-ben, 22 év elmúltával megkérdeztük az egykori főiskolai hallgatókat arról, hogy mit jelentett számukra az, hogy két éven át részt vettek a rogersi önismeret fejlesztő csoportfoglalkozáson. Véleményük szerint ez elősegítette felnőtté válásukat, valamint pedagógusi munkájukban a gyerekekkel, a munkatársakkal és a szülőkkel ápolt kapcsolataikat is.

A főiskolai hallgatók önismereti csoportját dr. Tölgyes Tamás pszichiáter és Géczy Anna pszichológus vezették. Tapasztalataikat az önismereti csoport végén így összegezték:„Azt tapasztaltuk, hogy a csoportfolyamat során a résztvevők önexplorációs készsége jelentős mértékben fejlődött, ezáltal képessé váltak érzelmeiket – indulataikat mélyebben átélni. Ez lehetővé tette pszichikus energiáik ökonomikusabb mozgósítását, ezáltal viselkedés repertoárjuk jelentős mértékben gazdagodott. Ezen készségek pedig elengedhetetlenek a hatékony önaktualizációhoz. … A pedagógushallgatók önismeretének fejlesztése véleményünk szerint nem csupán egyéni boldogulásukat segíti, de az általuk nevelendő generációk érdekét is szolgálja.” Budapest, 1989. június 7.
Azaz célszerű és fontos lenne általánossá tenni azt, hogy a pedagógus pályára készülő fiatalok részt vegyenek rogersi önismeret fejlesztő, személyiség fejlesztő képzésen.
Az egy ettől független kérdés, hogy az un. Rogersi általános- és középiskolák életképesek-e. Megfelelő ismeretek híján nem tudok állást foglalni ebben a fontos kérdésben.
Részletek Carl Rogers „Ilyen vagyok” c. írásából

„Másokkal való kapcsolataimban arra a következtetésre jutottam, hogy hosszútávon nem segít, ha másnak mutatkozom, mint ami vagyok…A többi emberrel való kapcsolatomban nem volt célravezető és hatásos módszer az álarc viselése……hatékonyabb vagyok, ha el tudom fogadni saját magam, és képes vagyok önmagamat adni……különös paradoxon, hogy ha elfogadom olyannak magamat, amilyen vagyok, akkor megváltozom.- A valódi kapcsolatok attól izgalmasak, hogy elevenek, sokat jelentenek… és inkább változnak, mint stagnálnak. Ezért tartom célravezetőnek, hogy viselkedésemben az legyek, aki vagyok, tudjam mikor érkeztem el türelmem végéhez.Óriási értéke van annak, ha megengedhetem magamnak, hogy megértsek egy másik embert. A megértés megváltoztathat, és mindnyájan félünk a változástól. A megértés kétszeresen gazdagabbá tesz; egyrészt érzékenyebb leszek, másrészt a megértett emberek őket is megváltoztathatják. Ezáltal fogadják el saját félelmeiket, és bizonytalanságaikat,… tragikus érzéseiket, éppúgy, mint szeretetük és érzékenységük pillanatait.Mivel a megértés segít, szeretném csökkenteni a távolságot köztem és mások között, ha ők akarják azt, hogy jobban kitárulhassanak.”
Ezekből az idézetekből is látszik, hogy Carl Rogers, mint nevelő hiteles ember volt, hiszen másoknak is csak azt tanította, amire ő maga is törekedett, illetve azt, amilyenné saját személyiségét fejlesztette.

*

Carl Rogerst és munkatársait, tanítványait (pl.: Thomas Gordont) a humanisztikus lélektani irányzat megteremtőinek tarják. Valóban azokban az országokban, ahol megismerték és alkalmazták tanításait, módszereit, mindenütt emberibb, szeretetteljesebb lett a nevelés és apszichoterápia is.

Érdekes kérdés, hogy kiktől tanult legtöbbet a mester? 
Véleményem szerint személyiségközpontú módszerének kialakulása döntően saját személyiségének alakulásával függ össze. Ebben pedig a sok testvére mellett a puritán, keresztény szülők példája és hatása lehetett a legmeghatározóbb. A vallási imákat, szertartásokat rendszeresen gyakorló és a vallásos ünnepeket megtartó család hagyományai életre szólóan beépültek és hatottak Rogersre. Ifjú emberként a hasonulás és az azonosulás évei után nála is felléphetett az ellenazonosulás és a függetlenség szabadság igénye is, de ő volt annyira jó, tehetséges és kreatív ember, hogy ebben az életszakaszában is sikerült továbbfejlődnie. Ezt megkönnyíthette országának (illetve szubkultúrájának) kulturális légköre, elsősorban a szabadság tisztelete. Bátorságát, önállóságát jelzi, hogy fiatalkori szerelmét vette feleségül, szülei ellenkezésén túltéve magát. Az életük bizonyította döntésük helyes voltát, hiszen 55 évet éltek együtt harmonikus házasságban, és két gyermekükkel is beszélő viszonyban maradtak, amit Rogers különösen nagyra tartott. Szakmai útján sokaktól tanult, de senkit sem tartott „a mesterének”. Két tudós hatását mégis érdemes megemlíteni. Otto Ranktól – a posztfreudista pszichológustól – azt tanulta, hogy a kliensekkel foglalkozva nem a múltjukra, hanem a jövőjükre kell több figyelmet és energiát fordítani. Rank hitt az emberi akaraterő jellem- és sorsfordító hatásában. Martin Buber, filozófus gondolatai is megerősítést jelenthettek Rogers számára, hiszen Buber is az emberi kapcsolatok fontosságáról írt: „Lenni – annyi mint kapcsolatban lenni”.
Élete második felében Rogers egyre többet tett a vallások (pl.: Belfastban),a civilizációk (pl.:Dél-Afrikában és Moszkvában), közötti párbeszéd kialakulásáért és az atomkatasztrófák veszélyének csökkentéséért is. Munkásságát1987-ben Béke Nobel díjjal ismerték el.Mára negyedszázad múlt el Rogers halála óta. Az emberi civilizáció megmentéséért tett erőfeszítései követőkre találtak, mégse beszélhetünk átütő változásról. Sőt talán rosszabbodott a helyzet. 1996-ban Samuel P. Huntington professzor híres könyvében a civilizációk összecsapásának valószínűségéről írt. A különböző „kultúrák”, civilizációk fokozódó szembenállása nem kérdőjelezheti meg Rogers munkásságának jelentőségét, hanem éppen ellenkezőleg, követőinek még többet kell tenniük azon célok megközelítéséért, melyekért ő évtizedeken át oly sokat dolgozott.Róla szóló írást fejezzük be a 85. születésnapján a mintegy 150 ember előtt elmondott szavaival: „Legnagyobb örömöm, hogy láthatok ilyen embereket, akik változnak, egyre szabadabbak, egyre megértőbbek és egyre többet lépnek kapcsolatba egymással.”

***

 A 21. század pedagógiája meg kell feleljen a korábbi fejezetekben már részletezett globális kihívásoknak, azaz a fő cél: a gyerekek személyisége harmonikus fejlődésének elősegítése kell legyen. Arra kell törekedni, hogy a gyerekek egészséges, erkölcsös és boldog emberekké váljanak. Sok egyéb mellett ehhez szükségük van a gyerekeknek az iskolában a sikerélményekre, a dicséretre és a biztonságérzetre. Futó Károly, a környezetére nagy hatást gyakorló katolikus pap mondta a szülőknek: ”- a gyereket nem lehet jóvá szidni, csak jóvá dicsérni! …………